Botka László visszalépésének okait vizsgálva többen is megállapították, hogy a szegedi polgármester stratégiája alapvetően elhibázott volt – de hogy miben is volt a hiba, arról már megoszlanak a vélemények. Van, aki szerint Botka 9 hónapja alatt a különállás és a „gyurcsányozás” politikája bukott meg, és a helyes stratégia a mihamarabbi összefogás lett volna; mások szerint Botka lehetetlen követeléseivel („Gyurcsány nélküli DK”) volt a gond, illetve hogy láthatóan nem volt terve arra, hogy mi lesz, ha majd visszautasítják. Végül pedig többen a stratégiának nem külső, hanem a párton belüli részét tartják elhibázottnak: Botka – mint mondják – fölöslegesen nyitott frontokat az MSZP erős emberivel, akik aztán később keresztbe is tettek a szegedi polgármester stratégiájának.
| ||
A belső ellenzék kérdése a kifelé képviselt stratégiától csak látszólag választható el: valójában épp a győzelemhez vezető út volt az egyik legfőbb vitapont Botka és a többi szocialista között, a csatározás pedig azután durvult el, hogy a szegedi polgármester a maga stratégiájával nem hozta a várt eredményeket. Ilyenformán nagyon is a stratégia hiányosságai azok, amikre a tanulságok levonása során koncentrálni kell; és hogy tisztán lássuk, mik is voltak Botka stratégiájának hiányosságai, érdemes onnan kezdeni, hogyan is nézett volna ki egy jó stratégia.
Milyen stratégiával győzhető le az Orbán-rezsim? Mi kellett volna ahhoz, hogy az ellenzék győzhessen? Ehhez (minden esetben) egy olyan, egyértelmű kihívóra van szükség, aki a Fideszéhez mérhető támogatottsággal tud az egyéni körzetekben jelölteket állítani – amihez pedig (a jelen esetben) elengedhetetlen, hogy egyfelől a már meglévő, de fragmentált baloldali-liberális tábort össze tudja rántani, másfelől pedig a bizonytalanok komoly hányadát is meg tudja nyerni. Két megoldás van. Az egyik, hogy a pártok valamilyen szinten (a koordinált indulástól a választási pártig terjedő skálán) összefognak, megoldva a meglévő baloldali tábor töredezettségének problémáját, majd valahogy elérik, hogy a jelöltjeikre szavazzanak a bizonytalanok is. Ez a „valahogy” az új pólust képviselő Momentum és LMP különállásával nem lett volna egyszerű egy az óellenzék pártjaiból álló koalíciónak, de nem is lett volna lehetetlen. A régi pártok választhattak volna új taktikát, mégpedig olyat, ami aktivizálja a tábort, médiafigyelmet generál, segít terjeszteni az üzeneteiket és nem utolsó sorban azt a képet sugározza, hogy a választók kezében van a politikusok sorsa, és csak akkor lehetnek jelöltek, ha az emberek őket erre méltónak találják. Ez a taktika lehetett volna az előválasztás, amelyet a régi baloldal pártjai keretezhettek volna egy, a nép által vezérelt megújulási folyamatként is – versenyképes szereplővé válva az új, tisztább ellenzéki pártokkal szemben is.
A feladat másik megoldása, hogy az egyik szereplő dominánssá válik az ellenzéki oldalon. Ha egy párt képes megnyerni magának a bizonytalanokat (a már esetleg meglévő saját tábora mellé), azzal elvileg nőhet akkorára, hogy a kihívó szerepébe pozicionálja magát. Ezzel pedig elszívná nemcsak a levegőt a többi ellenzéki párt elől, de még akár a szavazóik egy részét is – amely szükségtelenné tesz bármilyen összefogást, egy táborba hozva a baloldali-liberális szavazókat. Az első megoldás előbb oldotta volna meg a fragmentáció problémáját, majd utána a bizonytalanokét; a második megoldás fordítva, előbb vonzotta volna be a bizonytalanokat, majd ezáltal tette volna jelentéktelenné a fragmentációt, illetve az azt okozó kisebb pártokat.
Botka stratégiája a két problémát egyszerre akarta orvosolni: egyszerre akarta bevonzani a bizonytalanokat és megszüntetni a fragmentációt. Egyszerre határolta el magát – új, markánsan baloldali narratívával – a Gyurcsány-Bajnai-korszaktól és hirdette meg a „közös lista, közös egyéni jelöltek” politikáját. Egyszerre beszélt az MSZP-ről domináns szereplőként a „liberális kispártok” mellett és azt mondta, még a leköszönő beszédében is, hogy az összefogást hiszi a baloldali ellenzék sikere kulcsának. Bizonyos értelemben tehát egyszerre alkalmazta az első és a második megoldást is.
Miért bukott el a kevert stratégia? Azért, mert nyitva hagyta az összefogás-diskurzust. Botka nem tanult 2013-ból: abban az évben bebizonyosodott, hogy ha van valami, ami tönkreteszi a baloldalt, az az, amikor csak beszélnek az összefogásról. Az az állapot, amikor az ellenzéknek még azt a kevés meglévő médiáját is arra fordítja, hogy alapvetően szakmai, választás-technikai vagy belterjes (olykor már-már bohózatba illő) kérdésekről vitázzon ahelyett, hogy legfőbb célközönséghez: a bizonytalanokhoz szólna.
Az összefogás-diskurzus, a „Gyurcsánnyal vagy nélküle” kérdése uralta az elmúlt hónapok ellenzéki nyilvánosságát. Botka baloldali víziója, illetve az azt hirdető plakátkampánya minimálisan bár, de március és május között növelte az MSZP támogatottságát – egészen addig, amíg el nem némította azt szinte teljesen az összefogás-diskurzus. Így Botka immár nemhogy új szavazókat nem vonzott be, de még a régiek is elkezdtek kiábrándulni, mélybe lökve az MSZP támogatottságát. A bizonytalanok bevonzásának problémáját tehát nem oldotta meg, a fragmentációét pedig még kevésbé: se összefogásra nem került sor a többi ellenzéki párttal, sem elszívni nem tudott a szavazóikból, tekintettel arra, hogy az összefogás-diskurzus botkai, antigyurcsányista oldala elmélyítette az árkokat az MSZP és a DK szavazói között. Így a problémák egyszerre történő orvoslása helyett csak a súlyosbításuk következett be.
Botkának akkor lett volna esélye, ha két tiszta stratégia egyikét választja. Lévén, hogy egyfelől komoly kritikával illette az előválasztást, másfelől kifejezte Gyurcsány nemkívánatos voltát egy megújuló baloldalon, leginkább a második megoldás állt volna hozzá közel: teljesen megtagadni az összefogást a többi párttal, így lezárni az összefogás-diskurzust és helyette elindítani a bizonytalanok megszólítására törekvő kampányát. Nyilván ‘18-ig már nincs arra idő, hogy Botka helyett valaki ezt véghezvigye, s hasonlóképp előválasztás sem lesz – így nagyon úgy fest, hogy a 2013-ra emlékeztető 2017 után egy 2014-hez hasonlatos 2018 elé nézünk.
Az egyetlen kérdés, ami nyitva marad: hogy vajon az új pólus pártjai, a Momentum és az LMP, amelyek végignézhették az óellenzék legjelentősebb pártjának összeomlását, képesek lesznek-e profitálni a helyzetből. Képesek lesznek-e arra, hogy ha a baloldal pártjai láthatóan képtelenek megújulni, akkor végül maguk váltsák le majd az ellenzéket.
